Így táncolt nekem a sarki fény az utolsó utamon (crew-ként) |
Nannuscha
Márai Sándor egyszer ezt mondta: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás..." Nos, én utazok, hogy találkozzak önmagammal, s írok, hogy meg is ismerjem akivel találkozok.
2023. december 17., vasárnap
Következő fejezet
2023. március 22., szerda
Camino krónikák - Folytatás - 5. rész
11. nap
Astorga - Valdeviejas - Murias de Rechivaldo - Santa Catalina de Somoza - El Ganso - Rabanal del Camino - Foncebadón
26 km
Miután azt a helyes délutánt eltöltöttem a néhány szomszádos országból érkezett zarándokkal, nem túl mély álmomból kelve pirkadatkor útnak indultam Foncebadón irányába. A napfelkeltében megcsodáltam Gaudi egyik igazi remekművét, melyet nem igazán ismernek - hiszen mindig csak Barcelonára gondolunk, ha Gaudiról van szó - az astorgai neogótikus Püsöki Palotát. Utamat keresztezte még a 8. században épült Mária-ketedrélis is, mely tiszteletet követelve magasodott fölém eltakarva a keletról érkező nap első sugarait.
Olyan érdekes az emberi élet. És a sors. Annyi mindent hallottam az elmúlt napokban. Annyian mesélnek nyitottan, életükről, érzelmeikről, örömükről, szégyenükről vagy fájdalmukról. Mesélnek, mert tisztulnak, mert gyógyulnak. Emésztenek, leszűrik a konklúziót, majd elengedik a történetből maradt görcsöt, s csak a tanulságot: a 21. században divatos kifejezéssel élve - a big picture-t - nézik, s abból lépnek tovább. Mert lépni bizony tovább kell. Pláne itt. A camino-n.
Eszembejutott az az amerikai házaspár akiket napokkal ezelőtt ismertem meg azon az ominózus napon, mikor kéttségbeesésemben és fájdalmamban nem tudtam, hogy leszek képes másnap elindulni az utamon (ja, hogy minden nap nagyjából ilyen volt? :) ). Emlékszem az első percek egyikeiben megkérdezték miért csinálom ezt az utat. Pedig ez azért egy egészen intim kérdés - gondoltam magamban - majd rájöttem, hogy voltaképpen magukat kérdezték meg énáltalam ugyanerről, hiszen alkalom híján nem tudtam még csak hebegni-habogni sem a zarándoklatom miértjéről, mert rögtön belekezdtek saját történetükbe:
"Van egy fiúnk, a Delta Airlines-nál dolgozott egészen a pandémia általi leépítésekig. Ezért feleségével elköltöztek egy másik, kisebb városba, ahol volt lehetősge újra munkába állni. Még be sem költöztek az új házba, jött a hír, hogy a lány édesapja váratlanul meghalt. Kicsomagolatlan bőröndjeiket otthagyva, dobozaikat érintetlenül hagyták az új ház előszöbájában, mikor rögvest repülőre szálltak és résztvettek a férfi temetésén. Ezalatt az idő alatt a házat úgy ahogy volt, kirabolták. Elvitték az emlékeiket, vagyontárgyaikat az addig felépített közös életüket - és még csak be sem kellett azokat csomagolni. Alíg eszméltek fel a sokkból, menyünkről kiderült, hogy gyermeket vár. Végtelen öröm az ürömben. Ám ahogy teltek a hetek, az orvosok ágynyugalomra bíztatták a lányt, mert veszélyben volt a terhessége. 21 hétig volt képes kihordani a magzatot, majd holtan kellett megszülnie unokánkat."
Döbbenten, kikerekedett szemmel hallgattam őket s töketlenül néztem le vérben úszó lábamra dotálva, hogy na ez a fájdalom semmiség az övékéhez képest. (Persze mindenki a saját szintjén...) Szóval elmesélték a történetüket. És valószínű még számtalanszor elmesélték másoknak is. És ez úgy van jól, mert ez a gyógyulás egyik útja. Bizonyára sok idő telt el míg ennek a tragádia-sorozatnak is meglátták a jó oldalát.
Végülis minden perspektívától függ. Csak a kérdés az, hogy eljutunk-e odáig, hogy más szögből nézzünk helyzeteket. A Camino ezen bizonyosan segít.
12. nap
Foncebadón - Manjarín - El Acebo - Riego de Abrós - Molinaseca - Campo de Ponferrada - Ponferrada
28km
Egészen kényelmes éjszakám volt és a 6 fős szobában csupán hárman aludtunk. Előző este megbeszéltem a magyar sráccal, hogy másnap folytathatjuk közösen a sétát, reggel 7-kor a falu kivezető útján. Valamiért nyűgösen indultam útnak, s úgy éreztem nem vágyom senki társaságára, azonban nagyon motiváló tud lenni, ha van az ember mellett valaki. Olyankor nincs hiszti. Menni kell, tempósan.
Az út nagyrésze meredek lejtőkön vezetett. Amióta a szandálom birtokába kerültem a vízhólyagjaim miatt - amik hatalmas nyílt sebekké váltak azóta - először mertem a bakancsomba lépni. Innentől minden hajnalom így indult: betadin, steril géz, leokoplaszt, kötöző géz, tiszta zokni....
Megannyi sorson tapostam akkor, mikor a dombtetőn álló kereszt lábához helyeztem a pillekönnyű, mégis nehéz papíromat. Megdöbbentett az a tény, hogy mennyi fájdalom látszott testesülni, hogy látom fizikailag azt a mérhetetlen szenvedést a lábaim alatt, ahogy azonon a köveken tapostam. Ijesztő, hogy ez csupán apró része az igazi fájdalmaknak és terheknek a világban, s megható, hogy mégis eljut az ember addig a pontig, hogy beismerje magának: az amit cipel, már nem tartozik hozzá.
Ez A caminonak egy mérföldköve. A felismerés és elengedés szimbóluma.
Napfelkeltében gyönyörű volt.
A hegyek mögött gyülekeztek a sötét felhők, melyekből néha egy-egy villám látszott szikrázni, a fák üde levelei és a főtér teplomára sütő lemenő nap fénye pedig nyári kontrasztot nyomott a világ erre a pontjára.
13. nap
Ponferrada - Columbrianos - Fuentes nuevas - Camponaraya - Cacabelos - Pieros - Valtuille de Arriba - Villafranca del Bierzo
26km
Ekkor éreztem először, hogy nem szeretnék visszamenni onnan, ahonann jöttem.
"Itt olyan nyugodt vagyok, semmi sem tud felidegesíteni, mindennel elégedett vagyok, nem kell megfelelnem. Egyszerű az életem, egyszerűek a mindennapjaim. " - írtam a naplómban.
"Mi van, ha ez az illúzió és az a valóság?
Szomorú lettem attól, hogy egészen jól esett világgá menni, és senkinek sem tartozni érte magyarázattal. De mi lehetett a baj? Mi nem volt jó? A világban vagy bennem volt a hiba? Persze, hogy bennem. De képes leszek-e annyit változtatni a perspektívámon az út során, hogy jobb legyen később?
2022. szeptember 7., szerda
Egy hónap a jóga hazájában
Roppantul nehéz úgy hozzáfognom ehhez az íráshoz, hogy mindent át szeretnék adni abból, amit átéltem, tanultam az Indiában töltött egy hónapom alatt.
Aztán megnyugtatom magam, hogy nem kötelező mindent megosztanom. Egyrészt, mert az egész élmény egy végtelenül intim belső utazás volt, másrészt pedig lehetetlennek érzem mindazt a hatalmas tudásanyagot elmesélni, aminek birtokába kerültem.
Így csak írok, minden kezdet és vég nélkül, a konklúziót pedig úgyis ott rejtőzik majd valahol a sorok között.
Miután felszállt velem a gép India felé, amin maximum 3-an voltunk nők s én egyedül szőke, többször megkérdőjeleztem, hogy valóban jó ötlet volt-e ez az izgalmasnak tűnő utazás. Egy lucknow-i átszállás, majd a dehradun-i reptéren való landolás utáni zötykölődés és borzalmas közlekedési viszonyok sem igazán győztek meg az ellenkezőjéről. Az utat itt-ott megkarcolt, összetört kasznis autókkal rótták a helyiek, dudálva minden percben, jelezvén, hogy "vigyázat, jönnek". A tuk-tuk-osok, motorosok, biciklisek vadul kerülgették az út kellős közepén békésen pihenő teheneket és az életüket kockáztató gyalogosokat. Az ablakot is érdemes volt felhúzva tartani a kleptomániás majmok miatt.
Megérkezve a jóga iskolához végtelenül kedvesen fogadtak én viszont cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy jó helyen járok. Persze minden kezdet nehéz, és azt is tudtam, hogy mindent meg lehet szokni. Elfoglalva szobámat rögtön takarítani kezdtem és eldöntöttem, hogy minden hozzátartozómat meg fogom kérni arra, hogy ha bármi kalandot kitalálok még erre az évre, akkor határozottan beszéljenek le róla.
Az elsők között voltam, akik megérkeztek a yogashala-ba, majd idővel szép kis csapattá nőttünk. Volt közöttük mexikói, francia, szingapúri, indiai, üzbég, chilei, osztrák s én mint magyar.
A következő nap pedig elkezdőtött az, amiért odamentem, Rishikesh külvárosi, Tapovan negyedébe (olyan hely, mely alklmas a spiritualitás fejlesztésére).
Napjaink 99%-a ugyanúgy telt, 6.30-tól vinyasa jóga, majd pranayama (légzéstechnika), shatkarma (belső testi tiszítás), mantra, ismét jóga, anatómia, filozófia, hatha jóga és a nap végén meditáció. Napközbeni szüneteink legtöbbször csupán az étkezésre szolgáltak, ami egyébként remek volt minden alkalommal. Friss vegetáriánus ételeket ettem egészséges indiai fűszerezéssel. Se kávé, se hús se alkohol nem volt engedélyezett.
Emellett piros cérnából tekernek csuklónkra egy karkötőt, mely védelmet és szerencsét ad. A 10 perces rítus után elfoglaltuk helyünket a lépcsőkön kialakított ülőhelyeken ahonnan a Gangesz sáros és hűvös hullámai csiklandozták a talpainkat. A távolban a folyó fölé misztikus, egybefüggő köd telepedett, mintha Istenek a fagyos fátylaik mögé rejtőztek volna. Mantra énekléssel meg is kezdték az aarti-t melyet a füstölők meggyújtása majd lángok követtek. Az egész ceremónia végeztével a Nap is lement, így a kis csónakocskákban úszó virágok és gyertyaláng melyeket egyenként lehetett a folyóra tenni áldozatul, csak úgy fénylettek a sordásban. Az egész hangulattól meg lehetett részegedni, így a ceremónia végeztével mindenki térdig belerongyolt a Gangeszbe, s táncolt addig, míg a zene el nem halkult.
Az egész trainig felénél jártam, mikor éreztem, hogy közeledik a mélypont. A testem elkezdett fáradni, lefogytam, szellemileg túlcsordultam és érzelmileg sem voltam stabil. Egy reggeli shatkarma után, melyen kunjal-t végeztünk (akit érdekel, olvasson utána :) ) minden szinten lemerültem. Képtelen voltam rendesen lélegezni, zaklatott voltam, módfelett pesszimista, s egy jóga pózt sem sikerült rendesen kitartanom. Nem értettem mit keresek ebben az egész helyzetben. Az ebéd helyett a szobámban bőgtem. Érzelmek serege dőlt ki belőlem, dühös voltam, kétségbeesett, olyan mérgek kerültek felszínre, melyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak. A tiszulás egy nagyon komoly szintje megkezdődött. Elkezdtem elengedni mindazt, amihez ragaszkodtam. Az illúzióim olvadni kezdek, az elvárásaim semmivé váltak és a kötődésem a materiális világ dolgaihoz egészen gyengévé lettek. Ezután a nap után a nem-reagálás művészete erőlködés nélkül ment olyan esetekben, melyek előtte nehézséget okoztak. Ha nincs reakció, nem alakul ki kötödés. Ha nincs kötődés, a szellemünk sokkal könnyebbé válik. Ha könnyű a szellem, hamarabb elérhetjük a moksha-t, vagyis a végső szabadságot. Ez persze egy végtelenül lebutított verziója annak, melyről a jóga filozófia beszél, de akkor abban a pillanatban, ahogy megéltem a mélypontot, sokat segített ez a primitív gondolatmenet.
Ezekben a napokban egy hajnalon felmentünk a Kunjapuri templomhoz napfelkeltét nézni. Ugyan a sűrű pára mögött csak egyszer-egyszer bukkant elő Surya (Nap), de a friss és hűvös levegő teljesen lehűtötte bennem a pitta-t (tüzet), és finom nyugalmat lehelt lelkemre. Elkezdtem nyitottabb lenni és sokkal befogadóbb mint az előző napokban. Az introvertált fókusz és a külvilággal való kötődés-mentes kapcsolatom harmóniába kezdett érkezni. Igyekeztem nem ítélkezni és reagálni érzelmi alapon mások életére. A teljes tiszteletet és elfogadást gyakoroltam magam és többiek felé. A napok teltek, a monszun hatalmas esőket és viharokat hozott a Himalaya lábához. Úgy zuhogott, ahogy sosem láttam még, s a felhők mögötti naplemente lilás színbe öltöztette Tapovan felett az eget. Másfél napig így nem volt se áramunk, se vizünk, amivel zuhanyozhattunk volna. Közben én odaadóan igyekeztem mindent beleadni a tanulmányaimba, lehetett az fizikai, szellemi vagy lelki. Szabadidőmben nagyon sokat olvastam és tanultam a közeledő elméleti és gyakorlati vizsgára.
A következő szombaton Kirtan estre mentünk, melyet a Bhakti jóga szerint élők tartottak. A Bhakti jóga nem más, mint a Bhagavad Gita által tárgyalt 3 fő jóga egyike, mely a végső szabadságot egy Isten önzetlen és szerető odaadása által kívánja elérni. A további két típus a Jnana jóga, a bölcsesség útja mely a tudásra és introspektív önmegértésre tekint úgy, mint spirituális útra, illetve a karma jóga, ami az erényes, önzetlen cselekedet útján kívánja elérni a moksha-t. Ezt a Kirtan-t a védelem, szeretet és empátia istenének, vagyis Krishna-nak hívei tartották. A Kirtan egyébként nem más, mint egy mantra rezgése által elért meditatív állapot. Ehhez csatlakoznak a hangszerek, a ritmus és az atmoszféra, mely egy idő után transzállapotba hozhatja a résztvevőket. Számomra nem tartott sokáig a feszengés, és igazán át tudtam adni magam a rezgés enerjének. A világon legtöbb ember számára ismert mantrát énekeltük, a Hare Krishna-t, az este alatt többféle dallammal. Ahogy ültem ott törökülésben, csukott szemmel és mantráztam, olyan tiszta szabadság és pillanatnyi boldogság fogott el, hogy kicsordultak a könnyeim.
Az egész terem kezdett felmelegedni, az emberek a ritmusra mozogtak, a vibrációt a bőrömön éreztem és a hang gyógyító ereje maradéktalanul átitatott. Egészen Julia Roberts-nek éreztem magam az Ízek, imák, szerelmek-ből. Ahogy a ritmus kezdett gyorsulni, emberek elhagyták a helyüket, felállva ugráltak, táncoltak vagy simiztek. Nemsokára az egész terem transztáncba kezdett, minden allűr és ego nélkül. Kissé szürreális, ám fölöttébb felelmelő volt látni, ahogy szerzetesek simiznek egymással. Talán másfél órát tarthatott az egész Kirtan s egy cseppnyi érzetét nem tapasztaltam a fáradtságnak. Miután összeszedtük magunkat, várt ránk egy finom kichuri (pépesített vöröslencse és rizs ghee-vel - egyik legkönnyebben emészthető étel) vacsora is...Egyik legnagyobb élménynek érzem ezt az estét az életemben, hiszen olyan ritkán szabadulhatunk fel, s lehetünk önmagunk, s ha el is engedjük magunkat, legtöbbször nem megy alkohol vagy más szerek nélkül. Azt hiszem a legnagyobb részegség a józanság maga, a valóság leplezetlen állapotának ítélkezés-mentes megélése.
A következő napok mind kemény felkészüléssel teltek a mindennapi óráink mellett. Hatha jóga oktatónk - az egyik legelismertebb, legnagyobb tudású Rishikeshben, akinek nem mellesleg a jógázók körében igazán híres B.K.S. Iyengar volt a guruja - a csoporttal való elégedettsége jeléül megajándékozott minket finom szantál füstölővel, ami azért nagy dolog, mert ilyet még soha egyik csoportjával sem tett. Gyakorlati vizsgám során egy vinyasa flow órát adtam, ami szerintem meglehetősen kreatívra sikerült és a gurutól is jó visszajelzést kaptam. Elméleti vizsgámhoz pedig 7 teljes A4-es oldalt írtam tele, s ha lett volna még időm bőven tudtam volna még többet is.
Az utolsó napunk egy szép ceremóniával zárult, ahol a sikeres vizsgát tett tanulók megkapták okleveleiket. Igaz, úgynevezett 200 órás jógaoktató lettem, de pontosan tudom, hogy a jóga elsajátításához nem elég egy élet. A jóga maga életfilozófia, életmód, mely segít elérni a végső felszabadulást. A testi gyakorlat ebből csupán 10%, a többi életszemlélet, cselekedet, légzés, öntisztítás, diéta stb. Sajnos a nyugati jógaoktatásban a fizikai rész kap nagyobb hangsúlyt, s mögötte észrevétlenül elveszik az amúgy rendkívül fontos elmélet.
Én bízom abban, hogy olyan jógatanár lesz egyszer belőlem, akire büszkék lehetnek majd a rishikeshi gurui, így a jövőben terveim között szerepel a 300 órás tanfolyam elvégzése, mely után megszerzem a komplett 500 órás oklevelemet.
És hogy mi a konklúzió? Hogy bizony őrülten jó ötlet volt fölszállni arra az Indiába tartó gépre.
2022. július 27., szerda
Sétálni mentem - 4. rész
7. nap
Bercianos del Real Camino - El Burgo Ranero - Reliegos
24 km
Egészen motiváltan és kipihenten indultam hajnalban útnak, egy jó alvás elképesztően sokat tud segíteni a gyógyulásban. 7 km után, az első és utolsó köztes faluban Reliegos-ig, megálltam reggelizni, ahol belefutottam Perry-be, az amerikai fizioterapeutába, és Heike-be, a német üzletasszonyba, akivel az előző napok egyikén, a kolostorban töltött éjszakám alatt sikerült néhány szót váltanom közösen viselt vitilligónkról. A további kilométereket együtt tettük meg. Egykoron voltak hasonlóan lassú - a szó legszebb értelmébe vett - beszélgetéseim, s igazán jól esett türelmesen hallgatnom, vagy szépen megválogatva a szavaimat, mesélni történeteimet. A figyelem kézzelfogható volt közöttünk.
Reliegosban egyetlen kis étterem volt nyitva, úgy 100 méterre a szállásomtól, ahol egymást váltották a magányos vándorok, vagy éppen a kilométerek alatt már összeszokott kis csapatok. Hallgattam az embereket. Volt közöttük svéd optikus, német borász-házaspár, olasz nyelvzseni, brit családapa és megannyi féle-fajta ember. Érdekes volt, ahogy elemezni kezdtem saját érzéseimet feléjük. Valamilyen formában rögvest véleményt alkottam, ítélkeztem. Hogy miért? Mert a mai világban ez a természetes reakciója az embernek abban az esetben, ha ismeretlennel találkozik. Ez lehet egyfajta védekező mechanizmus is, és persze az ego kicsinyes játéka. Az elmúlt egy hét alatt sokszor magamra kellett szólnom, hogy ne bíráskodjak mások felett és ott abban a kis kocsmában (ahol amúgy kiröhögték a zokni-szandál kombómat a helyiek, nem tudva azt, hogy tökéletesen értem amit mondanak :) - hozzáteszem én is jóízűen nevettem magamon) elhatároztam, hogy innentől minden egyes alkommal magamra fogok szólni, amint észreveszem, hogy gondolataim a rosszindulatú ítélkezés felé haladnak. Mert azzal együtt, hogy itt mindenki a maga útját járja, úgyanúgy keres valamit, ugyanúgy küzd valamivel, ugyanúgy meg akarja találni a saját világát.
8. nap
Reliegos - Mansilla de Las Mulas - ... - León
6 + 19 km
Kedvelem a spanyolokat. Persze mindig csodásan éreztem magam ebben az országban, de most, hogy nem akadály a nyelv sem - merthogy nyelvet nyelvről lehet igazán megtanulni :) - így jobban meg tudom érteni a belőlük áradó szenvedélyt, vidámságot, nyitottságot és azt is, hogy ők valóban soha nem sietnek sehová, így a pillanatokat is mélyebben tudják átélni. Persze ez nekem néha Leónban bosszantó is volt, hiszen a siesta időt a spanyolok legalább olyan komolyan veszik, mint magát a munkát - ha nem komolyabban - így egy olyan étteremet sem találtam, ahol megebédelhettem volna, egészen este 7-ig. Addig viszont volt időm elmélázni León fantasztikus hangulatán. Kasztília központjaként ismert város, már az 1. században nagy szerepet játszott katonai tábor szerepben, majd fővárosa lett az Asztúriai, később a Leóni királyságnak. Értékes történelmi és kultúrális örökségek sorakoznak minden sarkon, a színes házak egymásutánja vadul elszédíti az embert. A 100 évig épült Katedrális a francia rayonnant (díszítési mód, melyen egy motívum számtalan változatát helyezik el sugálalakban) stílusú klasszikus gótikus építészet egyik remekműve, tekintélyt parancsolóan magasodik León fölé s néz vissza kis tereire, ahol turisták tömkelege élvezi a nyár esti világosságot. Kolostorok, Gaudí alkotásai és a történelmet túlélő megannyi épület, a gasztronómia és a vendégszeretet pingálja Leónt az egyik leglátogatottabb spanyol várossá.
9. nap
León - ... - San Martín del Camino
2 + 22 km
A fogadó egy óriási tál paellát készített körülbelül 50 főre, friss salátával és borral. Ennél finomabb vacsorát el sem tudtam volna képzelni. Mindenki együtt koccintott az eddig megtett útra, és a következő pár száz kilométerre.
10. nap
San Martín del Camino - Hospital de Órbigo y Puente de Órbigo - San Justo de la Vega - Astorga
24 km
Astorgában egy 200 férőhelyes kolostorban száltam meg, s a szeszélyes idő miatt csak a közeli boltba sétáltam le kenyérért, olivabogyóért, jamon-ért és paradicsomért. Ez volt az uzsonnám és vacsorám is. A teraszon üldögélve és fürkészve az egyszer napos, egyszer esőben úszó tájat azon merengtem, hogy se Magyarországról, se a környező országainkból nem találkoztam zarándokokkal.
Visszamentem a konyhába, hogy elmosogassam magam után a tányérom, de mire visszaértem a helyemet elfoglalták. Ezt látva, egy fickó felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá s kóstoljam meg "Cancel" nevű, igazán low cost-nak mondható borát. (Ezen később nevettünk is, mivel tényleg olyan borzasztó volt az a bor, amit ha megiszik valaki, tuti, hogy "cancel"-eli, vagyis törli az összes memóriáját másnapra.) Kiderült, hogy az illető horvát, és éppen várja szlovák cimboráját, Stefant. Lelkesedve említettem, hogy nem sokkal ezelőtt gondoltam magyar szomszédainkra. Csak ki kellett mondanom és csatlakozott hozzánk egy magyar srác is, majd egy lengyel leányzó. Messze az otthontól, otthon éreztem magam és rendkívül helyes délutánt töltöttünk együtt, sokat nevetve, sokat mesélve.2022. július 25., hétfő
Sétálni mentem - 3. rész
5. nap
Carrión de los Condes - Calzadilla de la Cueza - Ledigos - Terradillos de los Templarios
30km
Ahogy megfogant és tudatosult bennem ez a gondolat, abban a pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos vízhólyag kidurran, s a benne levő folyadékot, mint kiszáradt föld a vizet szívta magába a pamutzoknim. Miközben cseréltem a zoknimat, arra gondoltam, micsoda analógiát húz a Camino, magával az élettel. Hányszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy mikor már majdnem minden stimmel, minden a helyére kerül, akkor történik valami váratlan, megoldásra váró feladat. (Erről egy meme jut eszembe: "- Én: Végre boldog vagyok! - Élet: Hahaha, várj egy percet!")
Valahogy mindig került mellém valaki, aki akár egy rövidke mondattal, vagy éppen egy kellemes, hosszabb beszélgetéssel, de elterelte a fájdalom s a fáradtság kínjain való bosszankodásom. Mint ahogy az a mexikói fejkendős srác, akinek elfelejtettem a nevét. Még így, néhány nap után is képes voltam megdöbbenni az emberek nyitottságán és figyelmességén.20 km után álltam meg először, ahogy terveztem is. Miután elmajszoltam egy szendvicset és kiszellőztettem a lábam, borzalmas nehéz volt ismét belebújni a bakancsomba és hátamra tenni a csomagom. Látva, hogy a már egyszer átcserélt zoknim is úszik a vérben, összeszorítottam a fogam, és nekiveselkedtem az utolsó 10 km-nek. Nehéz mindig felvenni a ritmus egy-egy pihenő után. Éreztem, ahogy a végletekig feszítem a testem.
Magam mögött hagyva megannyi virító repcemezőt, megérkeztem a kimondottan kényelmesnek tűnő alberguembe, hiszen az összesen négy-ágyas szobákhoz tartozott egy saját fürdőszoba is. Micsoda luxus! Ahogy berendezkedtem arra az egy éjszakára nem kívántam mást, csak egy frissítő zuhanyt. Fájdalmas mozdulatokkal leoperáltam magamról a ruhát, s amint megláttam a lábam, azt hittem rosszul leszek. Nem volt ötletem arra, hogy miként fogok a következő nap 22 km-t gyalogolni ilyen állapotban. Ahogy betadine-al kezelgettem a vízhólaygnak már régen nem nevezhető nyílt sebeimet, az a három fős brazil csapat viharzott be a szobába, akikkel egy étteremben ettünk Carrión de los Condes-ben, napom kiinduló helyszínén. Egyikük, látva, hogy nem volt igazán őszinte a mosolyom, kérdezte, hogy van-e váltócipőm. Persze, hogy van - mondtam, csak éppen az a másik lábamon lévő sebet okozta. Nevetve említettem, hogy van papucsom, legrosszabb esetbem azzal botorkálok el másnap Bercianos-ig. Erre elővette táskájából a szandálját, s odaadta nekem, hogy viseljem azt, míg rendbe nem jön a lábam, hiszen neki teljesen jó a bakancs, amit hord, nincs szüksége váltásra. Alíg hittem a szememnek. Hebegve-habogva vettem el Margot-tól a szandált, szinte szóhoz sem jutottam. Mondta, hogy egy igazi zarándok ott segít, ahol tud, s ezzel ő nem tesz többet, mint ami a zarándoki kötelezettsége s fogadjam el szeretettel, majd visszakerül hozzá úgyis, amikor szüksége lesz rá.
Kiültem a kertbe. s szokatlanul nyitottan beszélgettem a körülöttem levőkkel. Történeteket szívtam magamba, miközben hálásan vettük magunkhoz a vacsoránkat asztaltársaságommal, egy kanadai hölggyel s a már barátként ismert amerikai testvérpárral.
6. nap
Terradillos de los templanos - Moratinos - San Nicolás de Real Camino - Sahagún - Calzada del Coto - Bercianos del Real Camino
27 km
Pedig csupán 22 km-t terveztem. És nem is volt könnyű ez az etap. Fájtak a lábaim, és kevésbé voltam motivált, hiába volt friss a levegő s hiába merengtem el az előttem haladó egyre rövidülő árnyékomban, ahogy a Nap lassan a fejem búbjához ért..
...Nem értettem mit keresek ott. Úgy éreztem pillanatok választanak el attól, hogy feladjam. Az egészet nem akartam, nem szerettem éppen. Sahagún külterületére érve, betonházak, elhagyott gyárak között lépkedve egy alak közelített felém, a semmiből előbukkanva. Nagy, fogatlan, de annál kedvesebb mosolyával üdvözölt és kérdezte, honnan való vagyok. Nem volt több 2 percnél a beszélgetésünk, mikor a kezembe nyomott egy kis fehér borítékot és jó szorosan megölelt, majd utamra engedett. Ahogy továbbléptem s kinyitottam a papírdarabkát egy ima volt benne:
"Virgen Peregrina
Sánanos, Madre, la herida que nos hace el caminar. Sea tu amor ese hilo que sostiene nuestro andar. Somos futuro en presente. Con tu Aurora llegará. Sé nuestro afán, nuestra guía, Camino a la Libertad...Jesús"
vagyis
"Szűz Zarándok
Gyógyítsd meg a camino okozta sebeinket Anyám, Legyen a szeretet az a fonál, ami miatt továbbmegyünk. Mi vagyunk a jövő a jelenben. Megérkezel a hajnal fényével. Légy lelkesedésünk s vezetőnk a szabadság felé vezető úton...Jézus"
Ahogy meghatódva hátranéztem, nem láttam már senkit. Nem tudtam, hogy angyalok is járják a Caminot, hiányos és jámbor mosollyal.
Itt kezdett derengeni ismét az, amit előző nap éreztem. A párhuzam Élet és Camino között. Mikor nagyon mélyen vagyunk, mikor már feladnánk, mikor már minden fáj és nyűg és kiszállnánk...akkor mindig, mindig jön valami ami miatt mégis továbbmegyünk. Egyik láb, másik láb. Egyszerű mozdulatok nehéz egymásutánja. És a tér és az idő segítségével biztosan történik egy szandál, egy ima vagy akár egy biciklis bíztatása, egy autó dudaszója, ami elég erőt ad ahhoz, hogy képesek legyünk folytatni az utat.Ahogy beértem a szépséges kisváros centrumába, leültem egy zarándokokkal teli kis kávézóba. Várva a szendvicsemre és kólámra (nagyon nagy lendületet tud adni) éreztem, hogy elveszik az összes erőm. A sorból le kellett, hogy üljek, nehogy összeessek.
Az utolsó 10 km-en elméláztam azon, hogy az utóbbi néhány hónapban mennyire elveszítettem a hitem az emberiségben. Olyan gondolataim támadtak, melyeket magam szégyeltem. Mindig csak zajt hallottam, amiben az emberség lényegesen elhalkult. Az utóbbi pár napban viszont kezdett visszatérni a bizodalmam abban, hogy az ember alapjaiban véve jó.
2022. július 14., csütörtök
Sétálni mentem - 2. rész
3. nap
Castrojeríz - Itero del Castillo - Itero de la Vega - Boadilla del Camino - Frómista
30 km
Reggel ugyan nehezen, de mégis lábra tudtam állni. Az emeletes ágyon lévő létrafokok egészen kegyetlenül hasítottak bele a talpközépbe, de lassan ezt is megszoktam.
A hajnali tájat azt hiszem csak az éjszakai csillagos ég látványa múlja felül. Ilyenkor a meg nem fejtett misztikum tovaröppen a fénnyel s felváltja azt a párás és tiszta jövő. A harmatos friss levegőbe szinte kapaszkodni lehetett, ahogy elindultam aznapi utamat teljesíteni. Castrojeríz kis utcáinak mentén a házak falain meg-meg bújt az árnyékom, ahogy a Nap csipásan igyekezett felébreszteni a falut végtelen erejével. A ropogós hajnali pára mögött egy hatalmas domboldal terült elém, aminek megmászása reggeli ébresztőm lett.
A meseszép fennsík végtelen mezőkkel és felhőtlen égbolttal lett megáldva akkor, így hiába kezdte el törni a jobb sarkamat a szuper-cipő, nem akartam róla tudomást venni. Egy falucska egyik kávézójának teraszán megpihenve egy ausztrál pszichiáternőnek meséltem lelkesen az elmúlt 3 napomról, miközben abban reménykedtem, hogy lábra tudok állni ismét a 15 perces pihenőm után. Benyomva a teámat (mert útközben nem járja a bor, mert ugyan nem gondolná az ember, de elképesztő koncentrációra és fókszra van szükség) és magamhoz véve egy kis magnéziumos szőlőcukrot folytattam utamat, kissé nehézkesen. A fájdalom miatt, amit a lábaimban éreztem nem igazán tudtam elmerülni a táj szépségeiben, azonban figyelmes lettem egy kolostorra, ahol ingyen teát és kávét osztogattak. Ehhez a helyhez akkor még nem fűzött történet, csupán pár napra rá, ahogy Astorgában egy lengyel lány mesélt itt tapasztalt élményeiről. Most az ő szavait adom át:
"Mindent megterveztem az utam elején, le voltak foglalva a szállások, mert tudtam, hogy szükségem van a biztonságérzetemre. Ahogy te is mondod, teljesen megértelek, hogy akkor alszol nyugodtan, ha tudod hogy lesz másnap is hol pihenned. Viszont valahol Burgos után elhatároztam, hogy nem azért jöttem ide, hogy megtervezzek mindent. Hiszen a Camino egyik csodája abban rejlik, hogy engedjük azt, aminek történnie kell. Így fogtam magam és lemondtam az összes szállásomat. Aznap Frómista előtt megláttam egy kolostort, ahol ingyen teát és kávét osztottak. Körülnéztem, lepihentem, elméláztam. Elméláztam azon, hogy ma ugyan hol a francban fogok aludni. Ebben a pillanatban megjelent egy idősebb, végtelenül sármos alak egy igazán menő autóval, amiből 3 fiatal csinos lány is kiszállt. Ahogy teltek múltak a percek, s miközben egy kihajthatós napágyon pihent a férfi s körülötte legyeskedtek a hölgyek, kiderült, hogy ő egy olasz egyetemi tanár, övé ez a kolosor és a deoratív lányok pedig tanítványai. Nem is kell mondanom, mire gondoltam, azonban felkeltette az érdeklődésem az, hogy ígértek valami közös imádságot. Úgy döntöttem várok még. Ahogy kezdett lebukni a Nap, a kolosorban egy körbe rendeződtünk, székekre ülve. Nem is igazán tudtam mire számítsak, milyen szektába kerültem éppen bele. Az olasz férfi elkezdte a fohászát, ezzel teljesen megváltoztatva az atmoszférát, majd letérdelt mindenki elé és miután mindannyiunk csupasz lábfejét megmosta és megcsókolta, hálát és a köszönetett adott a zarándokoknak. Most is könnybelábad a szemem, ahogy ezt mesélem. Azt hiszem az ilyet hívják meghatározó élménynek. S mindezt azon a napon, mikor töröltem az összes foglalást s rábíztam magam valami sokkal bölcsebbre mint amilyen én vagyok. És persze ott aludtunk a kolostorban, a rettenet hidegben. De megérte."
Továbbhaladva a kolostortól egyre nehezebbnek éreztem a hátizsákom. Ismerős és ismeretlen arcok gyalogoltak el mellettem, olyan tempóban, amit én képtelen voltam tartani, és ez méginkább csak hátrált. Alíg bírtam a jobb lábamra állni, mert minden egyes lépésnél a bokámon lévő kiszakadt vízhólyag égette belém a szuszt. Próbáltam a murvával kirakott nyom helyett a füvön botorkálni, így puhább talajra érkezett a talpam. Izzadtam, rosszul voltam és már oda akartam érni a következő faluba. Az elmúlt napok leghezebb pillanatai voltak ezek. A könnyeimmel kűzdöttem a kikerülhetetlen fájdalomtól. Hogy ne arra koncentráljak, így számoltam. Ha nem számoltam, akkor pedig tudatosítottam magamban, hogy nem kell többet tennem, mint a bal lábamat a jobb elé, s jobb lábamat a bal elé. Minden fél méter egy örökkévalóságnak tűnt, miközben igyekeztem a figyelmem elterelni arról, hogy feladjam, összeessek, vagy éppen elhánnyam magam.
Néhány kilométer után megérkeztem a kiszemelt alberguémbe. Az emeletes ágyra alíg tudtam felmászni, és zuhanyozni is nehezemre esett. Lázadt a testem. Lázas volt minden izmom és se a hideg se a meleg víz nem segített. Kibotorkálva a kertbe, egy flúgos német férfi kínált kamillateával látva mennyire nem vagyok jó passzban. Teám után bíztam abban, hogy a közelben találok valami helyet, ahol ehetek is valamit. A 400 méterre lévő Chiringito de los peregrinos-t választottam (Zarándokok bárocskája). A teraszán egy pár ült, kortyolgatva a sörüket, így örültem, hogy a siesta idején is nyitva találtam valamit. Ahogy közeledtem a bejárat felé szóltak, hogy csak 6-kor nyitnak. Fél 5 volt. Kérték, hogy csatlakozzak hozzájuk, majd jeleztem, hogy semmi másra csak egy pohár fájdalomcsillapítóra és saláta helyett végre proteinre van szükségem. Alíg ültem le (bár ez abban az állapotban meglepően sokáig tartott), már hozott is a férfi, José egy pohár bort.
A konyhát miattam hamarabb kinyitották, hogy mihamarabb tudjak enni. Ahogy vártam az ételre José adott egy vízhólyagra kreált csodakrémet, amit serényen kenegettem, miközben rengeteg történetet mesélt melynek szemtanúja volt abban a kis étteremben.
A Camino testvériség. - mondta
4. nap
Frómista - Población de Campos - Revenga de Campos - Villarmentero de Campos -
Villalcázar de Sigra - Carrión de los Condes
21 km
Carrión de los Condes-ben a Szűz Mária kolostorban, apácáknál szálltam meg. Mennyire érdekes dolog ez is. Miért választja egy nő Istenhez való örök hűségét? Úgy beszélgettem volna velük, de mindig siettek valahova.
Itt mostam először az utam során. A ruháim - miközben ezeket a sorokat írtam- szépen meg is száradtak a langyos szellőben a templomkertben. Ahogy összehajtogattam azokat, sétálni mentem annak reményében, hogy találok a közelben egy helyet, ahol ilyen későn is adnak még napi menüt, ami általában egy előételből, főételből, desszertből és borból állt. Több ismerős arccal is találkoztam ezalatt a néhány méter alatt, ahogy a francia, kedves úriemberrel is, akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg, annyit viszont tudok róla, hogy repülőgépmérnök. Szakmábavág. Amúgy is: ez az egész - mikor megérkeznek a zarándokok egy faluba, ugyan különböző helyeken szállnak meg, mégis ha találkoznak - hasonló kérdéseket tesznek fel egymásnak...mint a layovereken. Ez az én nomád layorevem. Teljesen különboző életkorú, nemzetiségű, beállítottságú, tapasztalatú emberek találkoznak, miközben a cél látszólag ugyanaz, mégis teljesen egyedi.
Ebéd közben egy brazil nő testvérpárra és legjobb cimborájuk hármasára leszek figyelmes, ahogy a melletük lévő asztalnál falatozó fiatalokkal beszélgetnek. Kedves volt hallgatni, ahogy nyelvi nehézségek ellenére egészen frappánsan fejezik ki magukat. Mindenhol megtörténhetnek a találkozások, mindenhol lehet "Heuréka!" érzése az embernek, a világ bármely szegletében képesnek kellene lennünk tudni azt, hogy minden pillanat számít, mert az a része az egésznek, a rendszernek, s azok nélkül a pillanatok nélkül a világ nem lenne olyan amilyen.
"Megtanultam, hogy a kezdet félelmetes, a elmúlás szomorú és ami igazán fontos, az az út." |
Miután bevásároltam gyümölcsből (ami mindig volt nálam), egy nagy hálóteremben tértem nyugovóra, körülbelül negyvenedmagammal. Itt bárkinek bármilyen státusza lehet, bármennyi pénze, bármekkora tudása, egója, önérzete, autója vagy villája: a Caminon ugyanott alszik, mint bárki más, ugyanott zuhanyzik vagy jár mosdóba, ugyanúgy fáj a lába és van vízhólyagja. Ugyanúgy megkérdezi magától, hogy mit kerestt itt...de ugyanúgy továbbmegy.